Az olimpiai események közül a gerelyhajításnak van a legnagyobb kapcsolata a hadviseléssel. A mükénéi idők és a Római Birodalom közötti időszakban a gerely általánosan használt támadófegyver volt. Könnyebb, mint a dárda, ezért a gerelyt inkább dobták, mint lökték, és így lehetővé téve a nagy távolságú támadásokat az ellenség ellen. A sportolók azonban sokkal könnyebb gerelyeket használtak, mint a katonaiak, mert az esemény célja a távolság bemutatása volt, nem pedig a támadás. Az egyetlen fő különbség az ókori játékok gerelye és a modernebb idők gerelye között egy bőrszíj, az úgynevezett ankyle, amelyet a nyél közepe körül tekercseltek fel. A sportolók a tangánál fogták a gerelyt, és amikor a gerely elengedte ezt a tangát, letekerték, így a gerely spirálisan repült.
A modern gerely súlya 800 gramm. Eredetileg lehetett fából vagy fémből, de a jelenlegi gerelyeknek fémből kell készülniük. A gerelyhajítás az egyetlen olyan versenyszám, amelyre nem ringben kerül sor. A sportolónak megengedett az egyenes futás, mielőtt elengedi eszközét, és hat dobása van a versenyben.
Míg a diszkoszvetésben és a súlylökésben az amerikai sportolók domináltak, addig a gerely- és kalapácsvetésben az európaiak, különösen a skandinávok. A finn Matti Järvinen érte el a legtöbb világrekordot – 10-et, 1930 és 1936 között. A férfi gerelyhajításban kiosztott 69 olimpiai érem közül 32-t Norvégia, Svédország vagy Finnország versenyzői kaptak.
Az olimpiai játékok első gerelyhajító versenyét 1906-ban Athénban rendezték meg. A nők első olimpiai gerelyhajító versenyét 1932-ben rendezték Los Angelesben.
1912-ben az olimpián csak kétkezes gerelyhajítás jelent meg, amelyen a szerszámot külön-külön dobták jobb- és bal kézzel, és a pontokat összeadták. Az akkoriban Finnországban és Svédországban igen népszerű esemény hamarosan a homályba merült, a lövés és a diszkosz hasonló változataival együtt.
A gerelyhajítás az egyetlen olyan dobóverseny, amelyre nem ringben kerül sor. A sportolónak megengedett az egyenes futás, mielőtt elengedi eszközét, és hat dobása van a versenyben. A munkaeszköz szállításához szükséges törzs- és felsőtest erőn túlmenően a gerelyhajítók a futáshoz és ugráshoz jellemzően jellemző agilitással és atletikussággal rendelkeznek. Így a sportolók több fizikai tulajdonsággal rendelkeznek a sprinterekkel, mint a többi, nehezebb dobó atlétával.
Az évek során különféle kisebb módosításokat hajtottak végre az eseményen, de a legradikálisabb változás Uwe Hohn 1984-es 104,80 méteres dobása nyomán. Mivel az ilyen nagyságrendű dobásokból a nézők kockázata nagyon is valóságossá vált, az IAAF a 1986, hogy a súlypontot 10 centiméterrel hátrébb mozdítsák. Ez az új gerely 10-15 méterrel rövidebb dobásokat eredményezett, és hajlamosabbá tette a gerely betapadását a talajba.
Az új gerely rekordja 85,74 méterről (1986) 98,48 méterrel (1996) emelkedett. Huszonöt gerelyhajító ért el világcsúcsot, 21-en a régi gerelyvel (34-szer), 4-en pedig az új gerelyével (8-szor). Számos rekordot az új gerelyekkel nem engedélyeztek, mert ezeket az új gerelyeket később úgy ítélték meg, hogy a meglévő előírásokon kívül tervezték őket. Kilenc világcsúcstartó is volt olimpiai bajnok: Lemming, Myyrä, Lundqvist, Järvinen, Danielsen, Lusis, Wolfermann, Németh és Zelezny. Csak ketten (Danielsen, 1956; Németh 1976) érték el világcsúcsukat olimpiai versenyeken.
A gerelyhajítók gyakran alkalmazzák a hagyományos szabadsúlyos edzést. Fémrúd-gyakorlatok és ellenállási szalaggyakorlatok használhatók a gerelyhajításhoz hasonló akciók edzésére az erő és az intenzitás növelése érdekében. Megfelelő erő és rugalmasság hiányában a dobók rendkívül hajlamosak lehetnek a sérülésekre, különösen a vállban és a könyökben. A mag stabilitása segíthet a fizikai erő és erő átvitelében a talajról a testen keresztül a gerely felé. A nyújtó- és sprintedzést arra használják, hogy növeljék a sportoló sebességét az elengedéskor, majd ezt követően a gerelyhajítás sebességét. Elengedésekor a gerely elérheti a 113 km/h-t (70 mph) is.
forrás: Wikipédia
